Kosár
Belépés
Főoldali hírek
|
Caligula Caius Caesar 37 - 41
2010.02.18. 13:21:54 Csütörtök
Római császár, Germanicus és Agrippina fia.
Ifjúkorát atyja táborában, a Rajna vidékén töltötte. Mivel a katonaicsizmát (caliga) előszeretettel viselte, kapta a katonáktól a Caligula melléknevet.
Később elkisérte atyját Szíriába is, annak halála után pedig Rómába, Tiberius udvarába került.
A gyanakvó császár kegyetlenségének áldozatul estek anyja és testvérei, csak Caligula maradt életben, amit tettetésének és hízelgésének köszönhetett.
Szolgai magaviseletével annyira megnyerte Tiberius kegyét, hogy magával vitte Capri szigetére s végrendeletében úgy neki, mint másik unokájának, a kiskorú Tiberius Gemellusnak kilátásba helyezte a trónt.
A császári trónon
Miután Tiberiust 37-ben meggyilkolták, a nép örömmel fogadta a trónon, amelyet a befolyásos Macro segítségével minden nehézség nélkül hatalmába kerített. Az öröm, legalább ami uralkodásának első idejét illeti, éppenséggel nem volt jogosulatlan.
Rokonai gyilkosainak megbocsátott, a száműzötteket visszahívta, a nép jogait annyiban helyreállította, hogy a köztársasági hivatalokat ismét a nép gyűlései által töltötték be, a hatalmat maga és a szenátus között szigorúan megosztotta.
A népnek azzal kedvezett, hogy a Tiberius által kitiltott külföldi kultuszokat, nevezetesen Isisét elismerte állami kultusznak. Rokonai közül épp úgy a halottaknak, mint az élőknek megadta a szokásos tiszteletet.
Caligula sestertiusa.
Az előlapon a császár, a hátoldalon nővérei láthatóakA változást, mely uralkodásában mintegy 8 hó múlva beállott, veszélyes betegségnek szokták tulajdonítani, amely megzavarta volna elméjét.
Meglehet, hogy azok a hódolatok, melyeknek tanuja volt felépülésekor, vezették arra a meggyőződésre, hogy mindent tehet, ami tetszik. Ezentúl lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort: Istennek tartva magát Jupiterhez hasonlóan vélt cselekedni, midőn testvérével Drusillával, kit istennővé (Dea) emelt, vérfertőző viszonyban élt.
Isteni megtisztelést követelt a maga számára, sőt, versenyre szólította fel Jupitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom. Rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött. Tiberius Gemellusnak meg kellett 37-ben halnia, mert betegsége idején állítólag azt remélte, hogy utódja lesz. Meghaltak Macro és felesége gyermekeikkel együtt, nemkülönben igen sok férj, kik a halált azért érdemelték meg, mert előzőleg nejük volt az, kivel egy császár viszonyt kezdett.
Szellemi dolgok nem érdekelték, a legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött. Hogy a vérontásban talált gyönyörét kielégítse, a legelőkelőbb polgárokat mint gladiátorokat léptette fel vagy pedig a vadállatok elé dobatta. Az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát konzultársává akarta megtenni. Azokat az óriási pénzösszegeket, melyeket Tiberius összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, a nép megjutalmazására és építkezésekre (pl. a baiei öböl fölött épített híd), tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár.
Caligula egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte; az illetők még örülhettek, ha életben maradhattak. Rablásai kiterjedtek egész Itáliára és Galliára. Sokan megérezték pazarlásait.
A népet többféle adó fizetésére kötelezte, a katonák pedig gyakran nem kaptak zsoldot. 39 őszén hadjáratot indított az Alpokon túli tartományokba, azonban beérte azzal, hogy katonáival Gallia északi tengerpartján kagylókat szedetett, majd mint győztes tért vissza Rómába.
Halála
Visszatérése után nemsokára, 41. június 24-én orvul megölték. Az összeesküvés élén, amely különben nem az első volt, több pretoriánus tiszt, köztük Cassius Cherea állt, akit Caligula ismételten személyesen megsértett.
Az őrült Caligula a trónon
Gyerekkoromból még most is felém világít egy vörös betűs regénycím: Őrült a trónon. Ha jól emlékszem, valamelyik orosz cár szörnyűségeit tálalta a füzetes vállalkozás a rémült olvasó elé, hétről hétre, hajmeresztő és vérfagyasztó események robogásában. Minden füzet új izgalmakkal korbácsolta a ponyvaolvasók idegeit, s a vérrel, halottakkal és bombákkal ékes címlapok láttára a nyárspolgár már előre megborzongott a gyönyörűségtől.
Mostanában gyakran jut eszembe ez a régi rémregényáradat, mivelhogy sűrűn forgatom Suetonius Tranquillus (i. sz. 70-144) könyvét, a római császárok életrajzait; óriási riport ez a könyv, tele történeti adatokkal, mendemondákkal, pletykákkal, szörnyűségekkel, a természetellenesség, az emberi aljasság, kegyetlenség, őrültség orgiáival, vérrel és halottakkal, s a bomba is csak azért hiányzik belőle, mert akkor még nem találták fel a puskaport.
Ennek a véres könyvnek egyik leghátborzongatóbb fejezete az, amelyben a színes tollú szerző Caius Caesarról, Augustus császár dédunokájáról, a harmadik római császárról ad izgalmas tudósítást. Caius Caesart a történelem Caligula néven ismeri, s éppen az a csodálatos, hogy ismeri; elképesztő, hogy mért nem tudta a történelem elfelejteni a Hérosztratoszokat, az őrülteket és a szörnyetegeket, akik több-kevesebb ideig az emberiség nyakán ültek, s tomboláson, vérengzésen, őrjöngésen kívül mással nem tették nevüket emlékezetessé. Talán elrettentő például őrzi a császári gonosztevők emlékét, hogy az emberiséget szüntelenül óvatosságra intse: kiknek a kezébe adja a hatalmat!
Tacitus az Agricola-életrajzban sajnálkozik, hogy a régiek közül sok kitűnő férfiút elfeledett az emberiség, mintha névtelen senkik lettek volna, és mi, ha az évezredek távlatából visszagondolunk a történelem színpadának szereplőire, méltán csodálkozunk, hogy a szörnyeteg Caligula életének eseményeit apróra megőrizte a történelem.
Jó 1900 éve már, hogy ez a gonosztevő elpusztult. Öt évig sanyargatta a római birodalom népét (37-41), s még nem volt harmincéves, mikor agyonverték. Gyermekkora óta nyavalyatörős volt, uralkodása első éveiben súlyos agybetegség támadta meg: utána kitört rajta az őrültség. Amilyen alattomos volt ifjúkorában, olyan zsarnok lett a trónon; Tacitus mondja, hogy nem volt nála készségesebb szolga és kegyetlenebb úr.
Ha most visszanézünk uralkodásának öt véres esztendejére, elképedve kérdezzük: hogyan tűrhette Róma ennyi ideig egy őrült garázdálkodását, s mért hajtotta fejét a vágóhídra, mint az oktalan állat? Valószínű, hogy a császárság roppant katonai hatalma és talán a békeszerző Augustus tekintélye és emlékének szentsége nem engedte hamarabb elvérezni a Caligula-, Claudius-, Nero-féle zsarnokokat.
Róma joggal félhetett a hatalmas hadseregtől, s úgy is érezhette: Augustusnak, a birodalom alapítójának tartozik azzal, hogy utódait, a Julius-Claudius-ház tagjait néma engedelmességgel szolgálja. De Róma türelmének is volt határa. Rómában mindig voltak Chaereák.
[A cikk folytatása itt]
Szolgai magaviseletével annyira megnyerte Tiberius kegyét, hogy magával vitte Capri szigetére s végrendeletében úgy neki, mint másik unokájának, a kiskorú Tiberius Gemellusnak kilátásba helyezte a trónt.
A császári trónon
Miután Tiberiust 37-ben meggyilkolták, a nép örömmel fogadta a trónon, amelyet a befolyásos Macro segítségével minden nehézség nélkül hatalmába kerített. Az öröm, legalább ami uralkodásának első idejét illeti, éppenséggel nem volt jogosulatlan.
Rokonai gyilkosainak megbocsátott, a száműzötteket visszahívta, a nép jogait annyiban helyreállította, hogy a köztársasági hivatalokat ismét a nép gyűlései által töltötték be, a hatalmat maga és a szenátus között szigorúan megosztotta.
A népnek azzal kedvezett, hogy a Tiberius által kitiltott külföldi kultuszokat, nevezetesen Isisét elismerte állami kultusznak. Rokonai közül épp úgy a halottaknak, mint az élőknek megadta a szokásos tiszteletet.
Caligula sestertiusa.
Az előlapon a császár, a hátoldalon nővérei láthatóakA változást, mely uralkodásában mintegy 8 hó múlva beállott, veszélyes betegségnek szokták tulajdonítani, amely megzavarta volna elméjét.
Meglehet, hogy azok a hódolatok, melyeknek tanuja volt felépülésekor, vezették arra a meggyőződésre, hogy mindent tehet, ami tetszik. Ezentúl lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort: Istennek tartva magát Jupiterhez hasonlóan vélt cselekedni, midőn testvérével Drusillával, kit istennővé (Dea) emelt, vérfertőző viszonyban élt.
Isteni megtisztelést követelt a maga számára, sőt, versenyre szólította fel Jupitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom. Rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött. Tiberius Gemellusnak meg kellett 37-ben halnia, mert betegsége idején állítólag azt remélte, hogy utódja lesz. Meghaltak Macro és felesége gyermekeikkel együtt, nemkülönben igen sok férj, kik a halált azért érdemelték meg, mert előzőleg nejük volt az, kivel egy császár viszonyt kezdett.
Szellemi dolgok nem érdekelték, a legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött. Hogy a vérontásban talált gyönyörét kielégítse, a legelőkelőbb polgárokat mint gladiátorokat léptette fel vagy pedig a vadállatok elé dobatta. Az emberek iránti megvetése odáig fajult, hogy lovát konzultársává akarta megtenni. Azokat az óriási pénzösszegeket, melyeket Tiberius összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, a nép megjutalmazására és építkezésekre (pl. a baiei öböl fölött épített híd), tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár.
Caligula egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte; az illetők még örülhettek, ha életben maradhattak. Rablásai kiterjedtek egész Itáliára és Galliára. Sokan megérezték pazarlásait.
A népet többféle adó fizetésére kötelezte, a katonák pedig gyakran nem kaptak zsoldot. 39 őszén hadjáratot indított az Alpokon túli tartományokba, azonban beérte azzal, hogy katonáival Gallia északi tengerpartján kagylókat szedetett, majd mint győztes tért vissza Rómába.
Halála
Visszatérése után nemsokára, 41. június 24-én orvul megölték. Az összeesküvés élén, amely különben nem az első volt, több pretoriánus tiszt, köztük Cassius Cherea állt, akit Caligula ismételten személyesen megsértett.
Az őrült Caligula a trónon
Gyerekkoromból még most is felém világít egy vörös betűs regénycím: Őrült a trónon. Ha jól emlékszem, valamelyik orosz cár szörnyűségeit tálalta a füzetes vállalkozás a rémült olvasó elé, hétről hétre, hajmeresztő és vérfagyasztó események robogásában. Minden füzet új izgalmakkal korbácsolta a ponyvaolvasók idegeit, s a vérrel, halottakkal és bombákkal ékes címlapok láttára a nyárspolgár már előre megborzongott a gyönyörűségtől.
Mostanában gyakran jut eszembe ez a régi rémregényáradat, mivelhogy sűrűn forgatom Suetonius Tranquillus (i. sz. 70-144) könyvét, a római császárok életrajzait; óriási riport ez a könyv, tele történeti adatokkal, mendemondákkal, pletykákkal, szörnyűségekkel, a természetellenesség, az emberi aljasság, kegyetlenség, őrültség orgiáival, vérrel és halottakkal, s a bomba is csak azért hiányzik belőle, mert akkor még nem találták fel a puskaport.
Ennek a véres könyvnek egyik leghátborzongatóbb fejezete az, amelyben a színes tollú szerző Caius Caesarról, Augustus császár dédunokájáról, a harmadik római császárról ad izgalmas tudósítást. Caius Caesart a történelem Caligula néven ismeri, s éppen az a csodálatos, hogy ismeri; elképesztő, hogy mért nem tudta a történelem elfelejteni a Hérosztratoszokat, az őrülteket és a szörnyetegeket, akik több-kevesebb ideig az emberiség nyakán ültek, s tomboláson, vérengzésen, őrjöngésen kívül mással nem tették nevüket emlékezetessé. Talán elrettentő például őrzi a császári gonosztevők emlékét, hogy az emberiséget szüntelenül óvatosságra intse: kiknek a kezébe adja a hatalmat!
Tacitus az Agricola-életrajzban sajnálkozik, hogy a régiek közül sok kitűnő férfiút elfeledett az emberiség, mintha névtelen senkik lettek volna, és mi, ha az évezredek távlatából visszagondolunk a történelem színpadának szereplőire, méltán csodálkozunk, hogy a szörnyeteg Caligula életének eseményeit apróra megőrizte a történelem.
Jó 1900 éve már, hogy ez a gonosztevő elpusztult. Öt évig sanyargatta a római birodalom népét (37-41), s még nem volt harmincéves, mikor agyonverték. Gyermekkora óta nyavalyatörős volt, uralkodása első éveiben súlyos agybetegség támadta meg: utána kitört rajta az őrültség. Amilyen alattomos volt ifjúkorában, olyan zsarnok lett a trónon; Tacitus mondja, hogy nem volt nála készségesebb szolga és kegyetlenebb úr.
Ha most visszanézünk uralkodásának öt véres esztendejére, elképedve kérdezzük: hogyan tűrhette Róma ennyi ideig egy őrült garázdálkodását, s mért hajtotta fejét a vágóhídra, mint az oktalan állat? Valószínű, hogy a császárság roppant katonai hatalma és talán a békeszerző Augustus tekintélye és emlékének szentsége nem engedte hamarabb elvérezni a Caligula-, Claudius-, Nero-féle zsarnokokat.
Róma joggal félhetett a hatalmas hadseregtől, s úgy is érezhette: Augustusnak, a birodalom alapítójának tartozik azzal, hogy utódait, a Julius-Claudius-ház tagjait néma engedelmességgel szolgálja. De Róma türelmének is volt határa. Rómában mindig voltak Chaereák.
[A cikk folytatása itt]
Forrás: Romaikor.hu
Kártyacsomagok 
