2010.11.03. 11:29:50 Szerda   Szerző: chehs

A jó könyvekből készült filmadaptációkkal általában úgy van az ember, mint a magukat önként felajánló csinos nőkkel. Alapvetően örül nekik, de nincsenek túlzott elvárásai (hátsó gondolatai akadályozzák ebben).

Még inkább igaz ez akkor, ha nem egy A magyar futballvilágbajnokok névsora hosszúságú műről van szó, hanem egy közel ezer oldalasról. Igen, majdnem 1000 oldal, kiadástól függően.

Ilyenkor alapvető, hogy húznak a történeten az alkotók, mint ahogy az is, hogy néhány szál kimarad, néhány szereplő pedig szimbólum értékűvé degradálódik. Már csak az a kérdés motoszkál ekkor az emberben, hogy vajon jó helyen lesz-e ez a kurtítás? (Alapvetően persze reménykedik mindenki, hogy azoknál a részeknél, ahol éppen ő unta).

A másik nagy bujtatója a dolognak a színészek kiválogatása.
Egyrészt mindenkiben ott él egy dédelgetett karakter csapat, és bizony elfancsalodik az ember, ha a bűbájos lányka idegesítőre sikeredik a vásznon, vagy ha a vérgonosz dúvad lovag vasággyal együtt sincs félmázsás.
Másrészt a történetet ismerve tudható, hogy az események több évtizedet ölelnek át, szóval valahogy meg kell oldani az apró gyermek felcseperedésének, a bakfis nővé érésének, vagy a fiúcska apányivá idősödésének ábrázolását is.

S ha mindezek jól is sikerülnének, akkor még ott van az egyszeri (és naiv) kilencvenes évekbeli mozilátogatók által csak sacracoronizmusnak becézett jelenség, vagyis a háromfős epikus lovascsaták és a térdig érő várfalak kérdése, nem is beszélve itt például a jelmezek/helyszínek történelmi hűségének bőséges csapdahelyzeteiről.

Szóval kemény ez a dió, kifejezetten kudarckerülő emberek bizony ritkán gyártanak népszerű regényből filmet. De ha már megtették, megnézzük.

---

Megnéztük.

---

Hat résznyi lett, plusz egy dupla, vagyis nyolc a vége, darabonként szűk egy órában. Ez soványnak tűnt így elsőre, de a végére kiderült, hogy a kulcsmotívumokból csak a pireneusi utazás maradt ki (bár az teljes egészében), és a trónviszály lett zanzásítva, szóval ez a része a megvalósításnak elfogadhatóan kompromisszumosra sikeredett.
Legyen mondjuk három babér.

A színészekről (vagy jót, vagy semmit ugye) már kacifántosabb véleményt írni, mert egyfelől maga a könyv is erősen beárazza a szereplőket - két részre osztva őket úgymint kidolgozott jellemrajzú, illetve odavetetten klisés -, másrészt a történet óhatatlanul kiemel bizonyos alakokat a szürkeségből (és itt nem mindenki parádézik ám), míg néhányaknak csak momentumok jutnak, de az néhol csettintősre sikeredik.
De mivel végtére is a könyv is inkább épít a szereplőkre, mint a magára az eseményekre vagy a történelemre, rövid töprengés után én is ide helyezném a hangsúlyt.

Kezdjük az underdogokkal, ők voltak a jobbak.

Közülük nálam Walter nyerte el a diadalmenetre a jogot, még ha a Spartacusos naturalitást hiányoltam is az aurájából, de arról mondjuk nem ő tehet, hogy a parasztos-vaskesztyűs-molnáros jelenet nem lett vászonra festve. De amikor kellett, akkor viszont tökéletesen lehozta a néma, és bármire hajlandó pajzshordozó figuráját.

Márta is aranyosra sikeredett, s bár róla pont nem volt előre kialakított képem a könyv után, a film végére már lett, ez őt dicséri. Kár, hogy az utolsó részben nagyobb teret kapott, az már sajnos megártott neki. (Mellesleg ő tudhatja magáénak azt a bravúrt, hogy egy percet sem sikerült öregednie az évek során - nőknél ez kiemelendő.)

Alfréd már kérdőjelesebb alakítást tudhat maga mögött, de mivel a film végéig sem sikerült megkedvelnem, bármennyire is próbálkozott errefelé noszogatni a staff, azt hiszem neki is jár egy halvány pirospont.

Percy Hamleigh, Bartholomew gróf, Ágnes asszony és Jonatán csak villanásnyi perceket kapott (Fülöp ikertesója Ferenc még szinte ennyit se, pedig igény lett volna rá), ezekkel gond nem volt, bár az öreg gróf valami elképesztően komikus, klasszikus AD&D-be illő elfogatást/megadást produkált - azon nem lehetett nem felröhögni.
(Jonatán mondjuk aranyos volt, bár a fejlődése nagyjából hét évesen valamiért megállt).


A főszereplőknél már nagyobb volt a felelősség, nagyobb is a szórás.

Fülöp atya nálam csillagos ötös, erről nem nyitok vitát. Az ő külsejét, habitusát, agyzsibbasztó stílusát akár az én fejemből is másolhatták volna. Végig érezhető volt, hogy ő a conventus katedrális lelke, és kellő pillanatokban volt jó arc, vagy éppen balfasz.






Waleran, a mérleg másik serpenyője már bicegett néhol, de az anyád inkább nyelt volna le atmoszféráját sikeresen kanyarította maga köré, szóval szó nem érheti a ház elejét. Még túlzottan hangsúlyozott mazochizmusa is hiteles volt, a helyében ezen akár el is gondolkoznék.



A dobogóra még Richard a tipikus jó lovag, aki "nem is annyira jó, de azért ő a jó, értitek ugye" karaktere fért fel véleményem szerint. A film elejétől a végéig mindig mozgásba van a személyisége, nála érezni talán egyedül azt, hogy ez a srác benne él a sztoriban, hatnak rá az események. Összességében nem nagy durranás amit csinál, de azt jól csinálja. Bónusz pont járt a Walter legyakása utáni üvöltésért, nem is egy, de rögtön kettő. Na.




A dögös grófkisasszonynál érkezünk el a tisztes iparos középmezőnyhöz.
Aliena már a regényben is egy Follett-féle mentális elhajlásnak tűnik, itt sem cáfol rá erre. A karakter külsőleg eltalált, jellemrajzát tekintve ugyanúgy súlytalan. Nem rossz, csak kevés. Az elején nem elég szűzies, a közepén nem elég elszánt, a végén meg egyenesen picsásodási tüneteket mutat. (A piknikes jelenetért a rendező és a stáb kap két nap sötétzárkát kenyéren és vízen).
Anyaként egy tini viselkedését hozza, szeretőként meg kábé annyira izgató, mint egy péklapát.
Így sikeredett, ez van.





Tamás mester szereplését a dramaturgia Aiszkhülosz óta ismert legtriviálisabb fogásának, a tragikus halálnak szomorúsága dobja csak fel, de ennek utoljára a periklészi Athénban dőltek be, és ott se mindenki. Azt hiszem ezzel nagyjából mindent elmondtam.
Emlékezetes jeleneteinek száma: 2. (A másik az, amikor kiosztja a két fiát, de ez csak azért maradt meg, mert jobb lenne elfelejteni.)
Amúgy minden rendben van nála is, csak az építőmester, akinek volt egy álma gigantikus karakterének kihordására gyengének bizonyult. (Mondjuk egy Alfréd-féle pillérhez hasonlítanám.)


Remigius, Ellen és Félpennys nem itt következne - ha én rendeztem volna a filmet, de ez most máshogy alakult.
Mindhármukból üvölt, hogy játszanának még (és jól játszanának!), de sajnos az edző csak az utolsó pár percben küldi őket pályára.

Még a boszi a legszerencsésebb, neki a film elején is jut némi tér, de sajnos ott is csak színesítő elemként, pedig mind a színésznő, mind a karakter inkább royal flush, mint betli. Arról nem is beszélve, hogy a film egyik fő eseményszála akárhogy is nézem, csak nála indul s ér véget.

S akkor jöjjenek a csalódások.

Jánosfia János még csak-csak, de hogy nem ő vitte el a hátán a karaktert, hanem fordítva, az biztos. Valahogy kevésnek bizonyult a történetet összpontosító figura szerepére, s bár felvillanásokból nem volt hiány, de katarzist nem okozott.

Jánossal ellentétben akadt viszont két olyan szereplő, akiknél nem a színészi játék, hanem az általuk megformált szerep okozott zavart. Hogy a gyermekére gerjedő elmebeteg anyát melyik forgatókönyvíró bizarr elméje szülte meg, azt nézők ezrei szeretnék nevesítve látni, de hogy az illető legfeljebb egy belvárosi pubban beszélgetve hallott a könyvről, az biztos. Mindenesetre egy baráti jellegű pirospacsizást kívánok neki, mondjuk Walterral.

A szál ráadásul annyira rányomja a bélyegét a két karakterre, hogy a történetből mintegy ki is emeli őket. Hiába az intrikák, hiába az elsöprő hatalomvágy, nem marad belőlük más meg, csak ez.
A rafinált, minden szituációra megoldást találó törtető nemes hölgyből így lett a sorozatban egy szikkadt kéjvágyó lotyó; a kegyetlen, klasszikusan fennhéjázó, magát atyaúristennek képzelő fiából pedig egy nyáladzó degenerált.



Összességében nem bántuk meg, hogy megkockáztattuk a filmet, a legtöbb adaptációnál hitelesebbre és élvezhetőbbre sikeredett, s ami még fontosabb volt nekünk historizáló szerepjátékot játszó nézőknek, a látványvilág sem bukott alá a például a Lovagregényben megénekelt bugyirózsaszínű középkori ábrázolás mélységeibe.
A díszletek, a sár, a lovak, a statiszták, a korabeli eszközök, a vér, a sebek, a kivégzések jelenetei mind-mind dicséretet érdemelnek, még ha itt kissé hazafelé is beszélünk, lévén ezekben nagy szerepe volt a magyar munkatársaknak.


Megnézendő.

Kommentelni itt lehet.